Undok tinik támadása

ut_leadValami “iskolás sorozat” kényeskedő főszereplőjére tett megjegyzéssel heccelte a minap a fiam a lányomat, véletlenül rátenyerelve a “killer”-re (Az USA tévései nevezik így a távkapcsolót, arra utalva, amit ezzel a néző tehet, így leszámolva a számára nem megfelelő csatornával), és észrevehetetlenül halkabbá téve az adást. A lányom erre valami számomra érthetetlen túlreagálással, hisztiző üvöltéssel zavarta ki a kisembert a szobából. 

Az ő műsoruk is olyan volt, mint az, amit a dobozból adtak. A kifejezés rémítően találó. Adnak. 

Ezt kapja a gyerek. És ezt adja tovább. Néha azonnal. Sokkoló volt a szembesülés. Belefutottam egy hisztériázó, affektálva visítozó kaliforniai kamaszlány Kelet-európai karikatúrájába, akinek teátrális, tomboló műsora mögül csak azoknak a távoli iskoláknak a  bádogszekrényei, meg az azokra felragasztott képeken vigyorgó vámpírfiúk hullaszerű, bugyuta fejei hiányoztak. Helyette nálunk csak a Leningrád típusú panelházak előszobáinak fehér szekrényajtajai növelik a kontrasztot. A mi gyerekeinknek ez jutott. Mindenből a “legjava”.
 
ut2Egy ideje már feltűnt, hogy rossz irányba változik a lányom beszéde. Frappánsnak tűnő, hangzatos ostobaságokkal vágja ki magát a leglehetetlenebb helyzetekből is, nem tisztel senkit, és általában rossz véleménnyel van mindenről. Kamaszodik. Gondoltam. 
Elfogadó megértéssel álltam félre az útjából. Én is hasonló idős koromban szöktem el életem első Beatrice koncertjére, ami a maga korában tényleg lázadásnak számított. Akkor még Nagy Feró nem az RTL egyik műsorának sztárvendége, hanem a Nemzet (sajtó által megvetett) Csótánya volt, aki arról énekelt hétvégente a vidéki Magyarország lepukkant művházaiban (mármint abban a néhányban, ahonnan nem tiltották ki), hogy “minek él az olyan, aki nem tudja mi a jó…?” . Szóval lázadtunk mi is “mint a Hajderménkű” (régi jász mondás, eredete ismeretlen), de nem toltunk örökös sértett hisztiket, és pontosan tudtuk a „határokat” is. Voltak céljaink (még a punkoknak is a “No Future” dumájukkal). Lehet, hogy én öregszem, de ez valahogy most mintha másként lenne. Ez a lázadás céltalannak tűnik. Hiszti a hisztiért. Sehonnan sehová.
 
Tettem egy próbát. Csináltam egy régi (amerikai), televíziós tesztet. Leültem egy ilyen (duzzogós-tinis-hisztis) sorozat egyik részét süketre halkított készülékkel nézni. Az USA kezdő filmes és tévés szakembereit oktatják így: ha levett hanggal is “átjön” a jelenet mondanivalója, a karakterek kapcsolatrendszere, az érzelmi változások iránya, akkor oké, jót csináltak. Ha nem, akkor hess vissza, újravágni az anyagot. Ezt az iskolát jártam én is. Ráadásul ott, ahonnan ez jött. 

Baj lehet. Vagy velük, vagy velem.
Ugyanis nem boldogultam a “mozival”. Olyan “sehonnan-sehová” volt ez is. Közel egy órán keresztül sértődött, egymással folytonosan undokoskodó, veszekedő fiatalokat láttam, csak a helyszínek változtak. Teljesen mindegy volt, hogy iskola vagy lakás, utca vagy sport, mindig mindenütt a sértett, pökhendi duzzogás ment. Előfordult ugyan néha pár perc mosolygós hódítás, szerelmes vágyódás is, de aztán gyorsan visszatértek az elégedetlenbe. 

Leginkább az sokkolt, hogy ezek a tinik nem valamitől lettek undokok, hanem már a film első perceitől ilyenek. Ez az alapállás, ami nem igazán változik, függetlenül a történettől. Ezek tényleg ilyenek. 
És a filmek sem  olyan “jellemfejlődődős” történetek. Többet  is megnéztem. 
Kevés sikerrel, ami a sztori megfejtését illeti. Igazából az sem jött át, hogy mi a fenéért nyúzzák egymást.
 
ut3Ennek a veszekedésnek a hétköznapivá válását látom a gyerekeimen. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy náluk is ez volt a helyzet, amíg az a kábel “véletlenül” el nem szakadt. Csak ezt követően változott meg drasztikus hirtelenséggel, ám igen előnyös irányba a viselkedésük: azóta nincs duzzogó, csapkodó hisztéria, eltűntek a buta pózok, és pofavágások. Több a mosoly. Jobb a hangulat. Akár egy régi Tankcsapda dalban. 
Érdemes meggondolni, hogy az ember kit és mit enged be a házába. Pláne kábelen.
 
Néztem a hisztiző lányomat, és lassan megformálódott bennem valami más is. Az apai ráadás. A nyugtalanító aggodalom: ha ezek a lánykák felnőnek, és „ne adj Isten” ilyenek maradnak, akkor vajon ki a csuda fogja őket elvenni feleségül?

Véleményét szívesen várjuk!