Tükörkapu – Rend

rend_lead_A tél közepére minden eszköz, ami a házban volt, leállt. A botmixer kezdte, aztán a mosógép, a hajszárító, a hűtő, a gázkazán, a rádió, a számítógép, a tv. A számítógépet megcsináltattam, a többit nem.

Lehúztam egy évet úgy, majdnem úgy, mint egy nomád. Bele akartam merülni a sötétségbe, lemenni a tó fenekére. Rejtőzködni, ahogyan a régi dán regében Hamlet királyfi, aki szeretkezett a húgával, és a büntetés elől a tó fenekére menekült, ahol számolt szüntelenül, hogy ne gondoljon a bűnre és büntetésre.
A tó feneke a hálószobámban volt. A lámpaizzók néhány nap alatt mind belesültek foglalatukba. Mint a kriptába, úgy feküdtem be a sötétben a jéghideg ágyba.
Én is a formátlanba, az éjszakába, a rendezetlenbe mentem, és még ezeken is túlra, de nem csak azért, hogy ott meghúzzam magam egy időre, és nem is csak azért, mert a bánatom ezzel a sötétséggel volt rokon, hanem, hogy fölhozzam onnan azt, amit a világoson soha meg nem találtam.
Csak egy valamit kerestem, de annak most nincsen neve, még mondani is csak darabokban lehet.

Szerettem volna szép rendet, az én rendemnek a mintáját, de amit találtam, az nem volt szép. Nem szép az, ha megnyomorodik a folyó, a föld, az erdő. Nem szép, ha az ember nem tudja, mi az övé, mi a folyóé, mi az állaté, mi az erdőé.
Kerestem a rendet a borban is. De a borra azt mondták, miért ilyen testes? Miért ilyen beszédes? Miért olyan aranykori az íze, hogy az első kortytól nyomban megfájdul a szív, mert nem lehet már ott abban az aranykori kertben. Fogták a bort, addig szabták, varrták, plasztikázták, hogy egy kicsi csenevész indácska maradt belőle a pohárban, és már nem beszélt, és már nem volt olyan íze, hogy megfájduljon tőle a szív, mert akik itták, úgy tartották, az üresség és a némaság nem okozhat szívpanaszokat.
Kerestem a rendet az írástudóknál, akik lerövidítettek könyveket, hogy ne legyenek érthetetlenek, és többen elolvassák őket. Én is elolvastam volna, de láttam, hogy aki ezeket olvassa, az már sohasem lehet se égig érő királyfi, se pedig égig érő királylány, akinek földig ér a lába. Olyan lesz, aki nincs sehol, se az égen, se földön, ide-oda fújja minden fuvallat.

Amikor láttam, hogy nincsen, amit keresek, abban, amit rendnek neveznek, belebújtam abba a nagy kupacba, ahová azt a sok holmit dobálták, ami nem kellett nekik a rendhez. Volt ott minden, sorolhatnám álló évig, de a rendet nem találtam meg.

És ezután bújtam bele a sötétbe, a jeges tó közepébe, hát hogyha ott lenne a rend.
Kerestem én a testvérét is neki, azt a másik dirib-darabját aminek még talán neve sincsen, pedig azt nem is magamnak akartam először, hanem neked, mert még nálam is jobban vágysz rá, és ha valamit szerettél bennem, akkor az volt, ahol már láttad a testemen, hogy nem kell rá páncél, nem kell semmi védelem. Igen, a sebezhetetlenség. Nem is a testté, hanem a léleké.

 

Ezüstujj

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!