Tükörkapu – ismét

barAkkor most beléphetek abba a zónába, ami tükör vakfoltjában van. Nem fogom elfordítani a fejemet, akármit is látok ott. Nyárfák itt is, mint a kapu túloldalán, gyér fű, kavicsok, és egy tompa, ütemes zaj. Néha gyorsul, néha megakad.

Egyetlen nagyobb fa van a környéken, annak a lombját rázza valami. Egy állat lehet. Talán a fa derekához kötötték, és most jár körbe-körbe. Szabadulna, de egyre tekeri föl a kötelet a fatörzsre. Így szoktak megfulladni a kikötött állatok és az áldozati állatok is a nomád világban.

Régebben, még egy éve is úgy volt, hogy amikor békét kötöttem az árnyékommal, valamelyik árnyékalakkal belőlem, mindig meghalt bennem egy állat. Feltartotta a fejét a ragyogásba, érezte, hogy hazaballag, és boldog volt. Meghalt a rémülettel és a szégyennel együtt. Véres áldozat lett, mert finomítatlan élet volt, és azt hittem, az olyan nem élhet tovább, ha felszínre jön. Vagy, hogy kell a vére valamiért. Vagy, hogy ő a szégyen és a félelem maga.

De most, amikor újabb béke született, ezúttal a kapun túl és a tükör innenső oldalán, és láttam, ahogy szétoszlik a vastag bánatfüggöny, már nem kell, hogy elpusztuljon az állat a tükör vakfoltjában. Elmehet, elszaladhat szabadon. Élnie kell, mert nélküle nem lakhatom be magam egészen, nélküle sosem lesz meg az a rend, az a rácsragyogás, amire vágyom.

 

Ezüstujj

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!