Tükörkapu – Hó

snowA nővéreim, akik felneveltek téged, azt hitték, hogy végleg megszöktél tőlünk, a dombtetőn álló magányos villából, ahol a három vénkisasszony élt.

Amikor először elcsavarogtál, eltűntél egy éjjel a hófúvásban, megdermedtek az aggodalomtól. Reggel megjöttél, sütött a nap, csillámlott a hó, hiába kérdeztek, nem mondtad el, hogy merre jártál. De az látszott, hogy örülsz annak, hogy hazaértél hozzánk. Akkor titokban eltüzelték az összes bakancsodat, hogy többé ne mehess el. Emlékszem, ahogy kotorásztál a cipős szekrényben, és nem volt ott semmi, amit fölhúzhattál volna a nagy hóban. És akkor az egyik nővérem kifordult a konyhából, és meg is mondta, hogy elégették mind a három pár bakancsot a te érdekedben, hogy ne csavarogjál.

De elmentél mégis újra. Nem láttunk többet. Évek múlva egy reggel kijöttem a szobámból, és láttam, hogy nyitva a bejárati ajtó. Azóta nyitva van, hogy elmentél, úgy, ahogy hagytad. Behordta a folyosóra a havat a szél.
Szikrázott a nap a vakító fehér domboldalon, engedékeny kék volt fölötte az ég, és te ott álltál az ajtóban. Megnőttél, férfi lettél. Évekig álltál a hóban, a sötétben, láthatatlanul, és vártad, hogy látni akarjalak, és behívjalak, ezt csak most értettem meg. Azt mondtam, gyere be, ha akarsz, nem csukom be soha többé ezt az ajtót. Azt mondtad, hogy az jó lesz.
Ugye, nem mondod többet, hogy nem tudod, ki vagyok.
Nekem nem baj, ha a folyosón megáll a hó. Nem csukom be soha többé az ajtót, hogy ki-be járhass. Hozzál rám annyi havat, amennyit csak akarsz.
A cinkosod vagyok, soha ne árulj el a nővéreimnek.

Ezüstujj

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!