Tükörkapu – Apa-Fiú

apa_leadA kettőt mindig egy harmadik adja össze.

Követtem a lábnyomokat a fáklyával kivilágított erdei úton, de amikor megtaláltam azt a valakit, akihez vezettek, olyan erővel taszított hozzád, hogy hirtelen mindent megláttam, meghallottam, amit az elmúlt tíz évben nem.
El lehet olvasni az életet, mint egy képregényt. A képek, a nevek mindent megmondanak. Mindenki, aki az életembe jön, azért jön, hogy útbaigazítson, és hogy az akadályokat, amiket magamban teremtek, lebontsa vagy megépítse. (Elhiszi, aki jön, hogy ha akadályokat emelek, azzal is jót akarok magamnak, és a Teremtést szolgálom.)

Az én képregényemben az áll: Neeeeeeeem az Apááát, hanem a Fiúúúúúút, te nagyon hülye!

(Nem te akartál inspiráló férfit, nem te adtál oda érte mindent? Na, hát nagyon rossz helyen kerested, megzavartak a szavak, látod. Kapsz most egy Fiú-Fiút, hogy megértsed már végre!)
Neveletlen lánynak apa kell, és annak is, akit nem fogad el az apja.
Igen, a szavak.

Kerítettem magamnak Apát, többet is. Végigcsináltam velük mindent, voltam szerető, ápolónő, pótmama, kijátszott, megcsalt, kifosztott, szerencsétlen élettárs.

De hiába, a vér szerinti apa árnya, csak intett: ez még mindig semmi.

Az Apa, az APA = az elmélet, a gondolat, az intellektus, a rend, a parancs, az állandóság.
A Fiú vagyis a FIÚ = az alkotás, a megvalósítás, a változás, a lázadás, az odaadó szolgálat, az áldozathozatal.

Az apám Fiú volt a lényege szerint, és nem Apa vagy Atya, és csak akkor nyugodott meg bennem, amikor egy Fiút megszerettem, és ráléptem arra az útra, amerre ő vezetett.
Az Apát vagy Atyát valójában a semmiből kellett felépítenem.  Az apámmal szemben építettem fel, mert tudtam, hogy egy valamitől fél, egyvalami hatalmasabb nála: az Atya tekintélye. Felépítettem az Atyát, de mégsem lettem boldog, mert a Fiú ettől még nem szeretett. És aztán engedtem, hogy a Fiú csak bámultam, ahogy zuhog a törmelék, borul a korhadt építmény egy medence vizébe.

Ez voltam én valaha. Ezek a szobák, termek, színpad, öltözők, a büfé, a könyvtár, nézőtér, a lépcsők. És ha ez már nem vagyok, és ha ez mind már nincsen is, akkor viszont a ki a csoda lehetek. Ki tudja azt? És kisétáltam a romok közül örökre, egy szál bikiniben, csuromvizesen. A Fiúhoz mentem, és vele maradtam.

És így szép szelíden elpihent bennem az apám. Nem mondta, hogy most már jó, de az sem, hogy még mindig nem elég. Semmit sem mondott többet. Csak elaludt belesimult a mezőimbe, a felhőimbe a folyóim fodraiba.

És így nekem is van végre Mostom. Semmit nem kell tennem, csak benne lenni. Nem kell vágyni, teremteni, semmit nem kell felülírni.

Most semmi, semmi sem kell, csak hogy az legyen, ami van.

 

Ezüstujj

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!