Szépművészeti kertek

muz_leadKertben tájképet festeni vagy a kertről képet festeni? Talán mindegy is. Mert nem ez a lényeg, sokkal inkább a zöld ezernyi árnyalata. Az élet színei.

A minap autóval tartottam Budapestről a Dunakanyar felé, a lányommal utaztunk (vasárnapi apuka vagyok), akkor mutattam neki a csodát, ami talán csak a festőknek természetes, – de lehet, hogy nekik sem, mert akkor nem festenének tájképeket-, szóval mutattam a gyereknek a zöld számtalan árnyalatát. Ahogyan csak a növények zöldje tud zöld lenni. A fű színétől a méreg vagy mérges zöldig. Az eszkimóknak állítólag több mint száz szavuk van a hóra. Talán nekünk is lehetne ennyi a zöldre.

Láttunk ezüstösen csillogó olajbokrokat, világosból sötétbe forduló pöttyöke t- ez az akác levele volt, és viaszosan csillanó levelű nyárfákat. Hallottuk is a hangjukat, később, a Duna partján. Úgy csörögnek ezek a levelek, mint a patak. Így csak a nyár tud integetni, és tapsolni egyszerre. Olyan kajlák, mégis erősek ezek a levelek. Nem viszi el őket, csak az őszi szél. Akkorra fárad bele a száruk az életbe. De az még messze van. Addig még sokat úszunk a Dunában, és sokat sétálunk a Duna-parti kertek tövében a kerékpárút mellett is a gyerekekkel, csodálva a gondozott növényeket, és bosszankodva egy-egy elhanyagolt parcella láttán. Van, aki így – van, aki úgy gondozza a maga kertjét. Sokat mesélnek a földek a gazdáikról.

muz2Van, hogy a kert hivalkodó. Drága, büszke dísznövények között kényelmes nyaraló sejlik, hetente jár a kertész. Saját kulcsa van. A gazda csak havonta pár napot tölt ott, elégedetten pillant végig ilyenkor a gondosan vágott sövények felett a tujákig. Mindig pontosan utal a kertésznek. 
A szomszédja szegény ember, az ő háza (szebb napokat látott ERDÉRT faház) imitt-amott megfeketedett, festeni kellene – talán már évekkel ezelőtt festeni kellett volna, de nincs rá pénz. Az asszony meghalt, a gyerekek ritkán jönnek, hát egyedül kapálgat. Mindig időben megmetszi a gyümölcsfákat, idén epret is ültetett. Az ő kertjében rend van. Mert a szegénység lehet méltóságteljes is.

Egy Dél-olasz kisvendéglő jut erről az eszembe, két asztallal és hat kopott székkel. Talán már a sokadik generáció várja naponta ott azt a néhány vendéget, akik eltartják a családot. Nem sokra futja nekik, ez jól látszik. A ház mellett rozzant Fiat áll: a kis teraszon nem fér el egyszerre hatnál több ember. Naponta mégis számtalanszor felseprik, és hűsre locsolják a kopott köveket. Az abrosz öregebb lehet apámnál. De nem baj, mert az ízlés és a tisztaság előkelőséget varázsol: patinás világot. És amilyen rendben később asztalra kerül a teríték! Kastélyba képzelne az ember hasonlót! 
Ilyen a tiszteletre méltó szegénység. Nehéz a nyomort szánni, ha az koszos. A kosz az igénytelenség jele, nem a szegénységé.

muz3A következő kert fiataloké, kis házban élő, a fővárosból kiköltözött, bio és természet, meg öko-tudatos népeké. A borsó már kikelt, és a burgonya bokrai között is vidáman nyújtózik a hagyma. A kukorica alatt bab és tök. Okos kert.

Aztán a festőé. A művész kertje. Öreg fák, a kis téglaház déli oldalán vadszőlő, az északin a valami hűvöset szerető, szúrós futónövény. Érintetlennek tűnő, kerítések közé zárt, vad, csalóka természetszelet: rendezett szépség. Nyírják a füvet? Ki tudja! 
Az öreg hetente viszi a képeit eladni. Néha kevesebbel érkezik haza, mint amennyivel reggel elindult. Nyaranta a kertben ül, fest. Olykor a Dunát, a közeli várat, mikor milyen a kedve. Láttam egyszer, hogy a vízben játszó gyerekekről pingált színesen vidámat, de csendéletet is kínált már. Megismertem a képen azt a faragott követ, ami a kertjében áll.

Szépek ezek a kertek, ahogyan szépek és ezernyi módon különbözőek maguk az emberek is.
A Szépművészeti Múzeumban, ebben a hónapban a Kert volt a Múzeum+ témája. A “Szépmüv” mindig kínál valami kedveset, szeretem a rendezvényeiket. Este a termeket járva, az előadást, aztán a zenét hallgatva, hangulatról-hangulatra sétálva, a Dunakanyar ártéri kertjei jutottak eszembe. Azok a kedves kicsi parcellák a kerékpárút mellett Kismaros és Nagymaros között. Érdekes gondolatok – egy múzeumban.

 

Klacsán Gábor

Véleményét szívesen várjuk!