Shakespeare és a mustáros tojás

toj_leadAz idén ünnepeljük minden idők legnagyobb poétájának, William Shakespeare születésének a 450. évfordulóját, aki azon kevés drámaírók közé tartozik, aki mind a komédia, mind a tragédia műfajában maradandót alkotott (nem beszélve a szonettjeiről).

Az “avoni hattyú” műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították és színműveit is folyamatosan játsszák a világ összes színpadán, mégis a századok során több ízben felmerült a gyanú, hogy valaki más írta ezeket a páratlan színműveket, Will Shakespeare név alatt! Ugyanis a William Shakespeare-ről fennmaradt életrajzi adatok nemcsak hiányosak, de ellentmondásosak is. Vizsgáljunk meg néhányat:

1. Shakespeare apja írástudatlan volt és Shakespeare gyerekei sem tanultak meg írni és olvasni.

2. Nem maradt fenn egyetlen saját kezűleg írt színdarabja sem, míg más kortársbeli íróktól rengeteg.

3. Nem hagyott írásos végrendeletet, valamint a halála után 15 évvel felállított szobor kezében nem toll van, hanem kesztyű (tehát csupán kesztyűkészítő volt?).

Mondhatnánk, hogy az ilyen esetekre találták ki a DNS elemzést, nyissuk fel a sírját és azonosítsuk a benne lévő személyt, nos, ennek fő akadálya, hogy Shakespeare, amikor tollba mondta saját sírfeliratát gondoskodott arról, hogy örök nyugalmát senki ne merje megzavarni:

“Itt nyugszik Will Shakespeare (1564-1616), aki megátkozza mindazokat, akik csontjait megkísérelnék eltávolítani (a legenda szerint Shakespeare sírjába a költővel kiadatlan műveit is sírba szálltak)”.

A sírt az átok miatt ez idáig még nem merte felnyitni senki. A DNS vizsgálat helyett Calvin Hoffman professzor megvizsgálta az íróra jellemző jellegzetes szavakat, melyeket nyelvész körökben ujjlenyomatoknak neveznek. Nos, a nyomozás eredménye megdöbbentő volt, mert az író “ujjlenyomata” azonos volt kiváló kortárs író barátjának, Christopher Marlowe-nak a szóhasználatával. Heuréka! Tehát nem Shakespeare, hanem Marlowe írta a színműveket. Nem gond, mostantól fogva őt ünnepeljük. De a drámai tény, ami miatt Marlowe mégsem jöhet számításba, hogy 6 hónappal Shakespeare első színdarabjának megírása előtt egy párbajban életét vesztette. Akkor a darabokat Francis Bacon esetleg William Stanley és Edward de Vere jegyezték le? Vagy Erzsébet királynő törvénytelen fattya, Arthur Dudley? De ő a színdarabokat másoktól lopta… akkor? A kérdés továbbra is megválaszolatlan marad.

Sokkal izgalmasabb téma azonban a nagy drámaíró reneszánsz asztala. A korabeli lakomák rekonstruálásában maguk a színdarabok nyújtanak segítséget, mert hemzsegnek az ételre és italra vonatkozó metaforáktól, amelyeket Shakespeare legtöbbször a különböző karakterek jellemzésére használt. Na, nem az „Ide nekem az oroszlánt!” idézetre gondoltam, hanem arra, amikor pl. az V. Henrikben a király úgy kiált fel, hogy – “Most mindenemet odaadnám egy pint sörért!”- Gyönyörű szonett gyűjteménye pedig úgy kezdődik, hogy “Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, tavaszi zápor fűszere a Földnek!”. Majd később a titokzatos fekete hölgynek fogadkozik, hogy nem eszik több marhahúst, mert tompítja az elméjét. A Rómeó és Júliában datolyáért és birsalmáért küldet a Capulet ház asszonya. Kleopátra 12 vaddisznót süttet Antóniusznak stb.

tojNos, mit ettek és ittak a szegények és a gazdagok a Tudorok (VIII. Henrik és Erzsébet) uralkodása idején? Shakespeare szerint főként azt, amihez hozzájutottak, mert a felfedezések korában még nem volt ipari termelés és nagyüzemi feldolgozás, csak földművelés és állattenyésztés. Ennek következtében a kenyér volt a legfőbb étel, és hozzá a puha vagy kemény sajt. Vajjal főztek és fehér búzalisztből sütötték a kenyereket, pitéket. A gazdagok vadász erdejeiben bőven volt nemes vad, hal, tehát gyakran ettek húst, a szegények viszont főként répán, babon, káposztán tengődtek, mert a burgonyát és a kukoricát ugye még nem ismerték. A Tudor konyha a bő, fűszeres lében tocsogó húsokat kedvelte szegfűszeggel, gyömbérrel, sáfránnyal, borssal, szerecsendióval, fahéjjal, hagymával, fokhagymával ízesítve. Az ételeket agyon sózták és ecetezték, (hűtőgép nem lévén így próbálták tartósítani vagy tompítani a dögszagot).

Legfőbb édesség a datolya, a birsalma és a méz volt. A cukor akkoriban még luxuscikknek számított, de ha hozzájutottak, akkor mindenhez azt használták, még a húsokat is azzal “fűszerezték”. Mézsört, bort, sherry-t és cidert ittak, mert a víz fertőzött volt, kivéve, ha felforralták. A gyerekek tejet kaptak. A szegények (ha volt mit) csak kétszer ettek naponta, 5-kor keltek, 9-kor ebédeltek, 5-kor vacsoráztak és 9-kor tértek nyugovóra. Kedvenc kenyérféléjük a kereszttel megjelölt bukta volt, a mai scone vagy hot cross bun, amolyan sajt nélküli pogácsa, de sokszor csak szerencsét hozó ómenként őrizték. A gazdagoknál viszont egy-egy lakoma 7 óra hosszat is eltartott, pl a falánk VIII. Henriknek (I. Angliai Erzsébet apja) 1531-ben a greenwichi palotában rendezett lakomájára 24 marhát, 100 kövér birkát, 51 borjút, 34 disznót, 54 pávát, 91 malacot, 700 tyúkot, ugyanennyi kakast, 444 galambot, 168 hattyút, 4000 pacsirtát, sirályt öltek le. A pávát kisütötték, majd visszadugták a bőrébe. A kenyér, borsó, bab köretként szolgált, az evőeszköz közül csak a kanalat és a kést ismerték (mindenki a saját kését használt), tányér helyett cipóból ettek, vagy trancsírozó vágódeszkán.

A spanyoloktól átvett széles, keményített gallér divat miatt a hölgyek, hogy elérjék a szájukat kb. fél méter hosszú nyelű kanalat használtak. A halakat, húsokat, tésztába sütve készítették el és nagyon kedvelték a különféle ízesítésű kocsonyákat (aszpikot), kb. 20 féle ízvariáns létezett, amiket kastély vagy állat figurákra formáltak. Nemcsak “döglött” madarakat fogyasztottak, hanem egy reneszánsz szakácskönyv szerint élő madarakkal tették látványosabbá a lakomákat, úgy hogy a madarakat az edénybe zárták, és amikor a vendégek elfoglalták a helyüket, levették róluk a fedőt, a madarak meg kirepültek. A színházba járás Erzsébet királynő korában kötelező volt, az emberek a délután 2-kor kezdődő előadás alatt is ettek, (éppen úgy, mint ma) hangosan ropogtatták a különféle magokat, ami a színészek számára valóságos rémálom volt, mert a leglíraibb jelenet közben a pódiumra dobált héjakon kellett lépkedniük. Shakespeare a IV. Henrikben említést tesz az egyik kedvencéről, a mustár szószos tojásról, aminek a receptjét később megtalálták egy 17. századbeli szakácskönyvben. Azt is tudjuk, hogy Shakespeare nem volt édesszájú, annál inkább Erzsébet királynő, akinek a torkossága miatt hamar elvástak a fogai.

Shakespeare mustáros tojása

Hozzávalók: minden személyre 1 tojás, 25 g vaj, 5 ml mustár, 5 ml ecet, só

Főzzük, forrásban lévő vízben a tojásokat 5-6 percig. Közben olvasszuk meg a vajat, sózzuk, adjuk hozzá a mustárt és az ecetet. Piríthatunk angol szalonnát is benne. Tisztítsuk meg a tojásokat, vágjuk négyfelé és tegyük bele a mustáros szószba.

Spajzgirl

Véleményét szívesen várjuk!