Senkibajnok

senki_leadAmikor egy feladatra nincsen senki, akkor tudom, hogy rólam van szó. Nekem kell menni. Ilyenkor én vagyok a senki, aki mégiscsak van, aki megy, és megteszi.

Pedig van itt két férfi, de egyik sem akar küzdeni, inkább eltűrik a néma megvetést a többiektől. Vannak idősebb nők is, ők azt szeretik, ha más bőrére megy a vásár, és a végén ők járnak jól. És vannak izmos fiatal lányok, akik bármikor átgázolnának rajtam, ha ezen az áron kaphatnának meg valamit, ami nekik fontos.

De mégis nekem kell most középre menni, és megküzdeni az alfa hímekkel, akik maguk dönthették el, hogy kiállnak, és megmutatják az erejüket az övéiknek meg mindenkinek.

Most körbesétálnak, pózolnak, ünnepeltetik magukat a küzdőtéren. Én egy helyben álldogálok. Fejben végig próbálom a lehetséges mozdulatsorokat egyszer, kétszer, háromszor, Tudom, mihez nem kell testi erő, csak eltökéltség és pontosság. Tudom, mi a legrövidebb út.

Leng a testem, mint az inga, lassul, megáll középen. Nem félek. Éles vagyok, mint a penge, és gyors, mert kiürítettem a fejemből minden mást. Csak ez a harc van.
És… győzök, győzök, győzök!

Nem megsemmisítő a vereség, amit a többire mérek a három menetben, csak éppen annyival vagyok jobb, amennyi a nyilvánvaló győzelemhez kell. Erre futja az erőmből, és abból, amit a küzdelemről tudok.

A negyedik menet előtt azt mondja az egyik fiatal lány a csapatból, hogy most ő megy. A többi helyesel. Jó, menjen. Még föl sem emeli a karját a küzdőtéren, lelökik a földre, össze-vissza tapossák a harc hevében. Hiába üvöltünk, nem engedik, hogy odébb vonszolja magát. Alig van benne élet, amikor lehozzuk a pályáról.

Jól ki van ez találva. Az utolsó, vesztes menet miatt nem kapunk serleget, koszorút, a pénzes bőrzacskók is másokhoz vándorolnak. Csak nézem csöndben, ahogy örvendeznek, csörgetik a pénzt azok is, akik nem tettek érte semmit. Az a nő ott például selyemcipőben, pezsgő színű charleston ruhában. Strucctollas fejdísszel. Meg a másik, a korcsolyadresszes, aztán az a szemüveges férfi strasszokkal kivert halálfejes dzsekiben, aranyozott edzőcipőben.

Mit tudnak ezek, amit én nem?

senkiIzzadt vagyok, csupa horzsolás a testem, de igazán holnap fog fájni mindenhol. Nem várom meg a díszvacsorát. Megyek most, belebújok a langyos utcai sötétbe, meg a dühömbe, hogy úgy nyertem, hogy vesztettem mégis.

Egy autó berreg a hátam mögött a kihalt utcán. Az a szokás újabban, hogy az ilyen éjszakai autókban szerelmeskednek a tizenévesek. Nincsen ebben semmi különleges, én egyszer régen még virágágyásban is csináltam az utcán, mert nem volt hova menni.
De ez az autó nem áll, lassan, lassan araszol előre a sötétben.

Rendőrautó lehet inkább. Talán razziáznak. Vagy lesnek valami sötét alakra.

De lehet, hogy nem rendőrök. Ellenkezőleg. Szajrét pakolnak valakik az útszéléről? Fölszedték a fémkarókat? Azokat rakodják méterenként a sötétben?

De most bekapcsolja a barom a reflektort, nagyon érdekes látvány lehetek az izzadt rongyaimban, érdemes kivilágítani. Főleg hátulról. Mi lesz, most még rám is dudál? Odakanyarodik a járdához a kocsi, elém simul az orra, most nyílik az első ajtó, te jó ég, ezek többen vannak.
Futni nem tudok, mindenem fáj, de egy kicsit előrébb elbújhatok a cserjésben, és utána, mielőtt rám tudnának világítani, irányt váltok, és elbújok máshol, míg eltűnnek.

Nagyon kitartóak, de egyszer csak föladják, nem igaz? Most berregnek odébb. Reflektoroznak egy kicsit föl-alá, aztán sportosan el.
Hogy azt higgyem, megúsztam?
Talán át kellene vágni ezen a kerten, nincs kutya, jártam már itt, alacsony a kerítés, elől kövezett járda van, hátul saláta meg krumpli ágyások, egy-két gyümölcsfa.
A kerten túl pedig sínek és egy vasúti átjáró. Ha eljutok odáig épségben, megmenekültem.

Málnabokrokra érkezni nem túl élvezetes, de ezen kívül csak egy álmos öreg macskára léptem rá, és egy kovászos uborkás üveget borítottam ki a sötétben. Elértem a kert végét, a palánkon is átkapálóztam magam a puha fűbe. Itt állok most az átjáróban, éppen erre robog a prágai gyors, most elment, és szemből, Úristen, megint azok jönnek, a nagy hosszú orrú autóval, keresztbe megyek, futnék sántikálva, tolatnak, és vissza, és beszorítanak egy kerítéshez, és fölpördülök a motorháztetőre, és le a földre, és nem tudok megmozdulni. Itt állnak fölöttem. Látom a cipőjüket. Egy pár pezsgőszínű hímzett selyem szandál, egy pár testszínű korcsolyacipőt imitáló tornacipő, és egy pár aranyozott edzőcipő. Két nő, egy férfi.
– Valamit nálunk felejtettél – csipogja egy női hang – Itt van, vigyed.
A hátamra esik az élével valami súlyos, nagyon fáj, és ahogy legurul, csattan utána a betonon is néhányat, aztán egy puhább potyog rám, szúr egy kicsit itt-ott, meg egy kisebb zörgős esik utána, és még kettő. A serleg, a koszorú és a három bőrzacskó pénz.
– Máskor ne hagyd szét a vackaidat, mielőtt eltűnsz köszönés nélkül – mondta még a csipogós búcsúképpen.
És tolattak, és elporzottak a ronda vén autójukkal, és nyeltem a földön fekve a füstöt meg a port.

 

Ezüstujj

(Megjelent a Hévíz 2013/5. számában)

 

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!