Rend 5

rend_leadAkkor kerestem meg a tüzet a tó fenekén, amikor már nem volt hová mennem, és már semmit a világon nem tehettem. Annak a tűznek a földi mását raktam meg, az lett az életem közepe.

A tűznek odaadtam mindent. Az időt is.
És valaki megtalált, hiába vagyok láthatatlan. A tűz miatt van, amit meggyújtottam. Akinél tűz van, az elér mostantól.
Egy nap el kellett mennem itthonról. Gyanútlanul üldögéltem egy szálloda halljában, és megint körülnyaldosott a tűz.
Vannak emberek, akik megkarcolják azt, aki közel megy hozzájuk, és áhítattal bámulja őket. Te is megkarcoltál engem, mindig követni foglak, és ezt te akartad így. De volt más valaki is, egy kis öregasszony. Megkocogtatta kétszer a kapufélfát nálam utoljára. Elment, nem jött vissza többet, és nekem követnem kellett, követnem kell, vagy meghalok.
Én ilyen vagyok, puha kicsi lélek, odamegyek, és nem szaladok el, hogy legyen kit megsebezni a követéshez. Mert arra is csak kell valaki.
Úgy jutottam a szállodába, hogy a kicsi öregasszonyt követtem, aki nem él már. Várt egy férfi, én semmit se mondtam neki, de belőle ömlött a szó. Azt mondta, pont az olyanféle ember való ide, aki bujkáló, magának való, de azért a többivel is van. Azt is mondta, hogy ne kerüljem ki a bukást, mert anélkül semmi nem leszek. Meg azt, hogy vannak emberek, akiknek olyan szavai olyanok, mint a kövek. Tudom, hogy vannak ilyen szavaim, csak félek tőlük, csak elszaladok magamtól mindig, mint akinek ez nem jár.

Mindenét nekem adta az a férfi, úgy adott, mint egy keleti király a világnagy gazdagságból, és úgy, ahogy egy szegény ember ad az utolsó morzsáiból.

Én csak tudom, mert én mindenkitől mindent fogadtam már el. Koldustól is, gazdagtól is. Azért kellett elfogadni mindent, hogy én is olyan legyek, mint az a férfi, meg mint az az öregasszony.
Amikor a múltamat elvesztettem, de már láttam, hogy ami tényleg az enyém, az megmarad mégis, éjjel álmomban egy vékony aranykorláton egyensúlyoztam a levegőben. Nagy ragyogás volt mindenfelé. Azt gondoltam, átmegyek itt, és utána majd megint a földön járok, és megint kapaszkodhatok ebbe-abba. De nem járok már többet a földön. Maradok a korláton a levegőben. Marad a végtelen tér belül. És mindenem a másoké. Mindent oda kell adni. Mindenemmel oda kell állni. Mert minden a tűzé.

És te tudod, hogy ez történt, láttad, ahogy átjárt a tűz.

Ezüstujj

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!