HOSSZÚ A LÉPÉS ÉTELTŐL BORIG

borokMást se hall az ember, ha borról esik szó, hogy tudni illik: mihez mi illik, hiszen életre szóló élménytől fosztja meg magát, aki dilettáns párosításokkal kísérletezik. Bár ez is nézőpont kérdése: lehet, hogy éppen életre szóló élményként tanulja meg az óvatlan, hogy újházi tyúkleveshez dermesztő dolog, teszem azt, egri bikavért kortyolni. Ha kettesben elköltött, gyertyafényes, intim hangulatú vacsorát tervezünk a kedvessel, pláne nem mindegy, mi mindent kortyolunk, mielőtt… a végén eljutunk a… desszertig :-)

 

Ha tisztában vagyunk földrajzi, bortörténeti szempontból azzal, hogy a kezünkben tartott palack nagyjából milyen ízélménnyel kecsegtet, már tettünk egy lépést a sikeres párosítás felé. Tudnivalóink sora azonban közel sem ér véget ezen a ponton.

 

Talán kissé furán hangzik, de azon kívül, hogy elolvassuk a borosüveg címkéjén feltüntetett információkat, azt sem árt ismerni: egyáltalán milyen címkékkel és tudnivalókkal találkozunk (vagy kellene találkoznunk) a kiválasztott palackon? Egyetlen bor sem kerülhet kereskedelmi forgalomba úgynevezett főcímke nélkül. Ezen kötelező feltüntetni a palack űrtartalmát, a térfogat százalékában számított alkoholtartalmat (V/V), a forgalomba hozatali engedély számát. Ezek általában a címke sarkaiban kapnak helyet, középütt szembetűnő a bor fajtája, neve, jellege. A borfajta többnyire egy szőlőfajtát jelent, ha kettőt, akkor mindkettőt feltüntetik, s ha több fajtából készült a nedű, a cuvée megjelölést olvashatjuk.

LogoAntinori

Érdemes tudni, hogy bizonyos neveket csak bizonyos vidékek használhatnak, így bikavér csak egri vagy szekszárdi boron, szamorodni és aszú csakis tokajin szerepelhet. Nagynevű pincészetek, gazdaságok szinte bizonyosan főhelyre teszik a címkén a termelő nevét (például: Antinori, Bock, Gere,).

tiffans_regimodi copyGyakori, szinte garanciaként szolgáló változat, amikor az illető keze írásával, mintegy szignóként szerepel név a kis papíroson (például Tiffán’s). Gonddal tervezett, különleges, egyedi stílusú grafikai műremekekkel is sűrűn találkozhatunk manapság – az üzletek polcai végigsiklatva szemünket szinte képzőművészeti minitárlaton érezheti magát a vásárló.

Általában itt szerepel a bor évjárata is, de előfordul, hogy ezt a díszként szolgáló nyakcímkére “költöztetik”. Ma már aligha elképzelhető olyan eset, amelynek úgy húsz esztendeje magam is szemtanúja voltam: akkor súlyosan elegánsnak számító, fekete címkés egri bikavéren szembetűnő, a vásárlás időpontjánál három évvel korábbi évjárat hivalkodott, a hátoldali címke alján, miniatűr betűkkel pedig a következőt olvashatta a pipifakszos vevő: minőségét megőrzi a gyártástól számított egy évig…. Máig sajnálom, hogy nem tettem el emlékbe ezt a történelmi dokumentumot.

És máris a hátcímkéhez érkeztünk. Ezen sokszor található ismeretterjesztő olvasmány kis térképpel megfejelve. Röviden szól a fáma hely- és bortörténetről, s arról is, milyen ételfajtákhoz társítva élvezhető maradéktalanul. Igazán tekintélyes pincészetek gyakorta eltekintenek ettől a kislexikontól – a palack tartalma nevükkel fémjelezve minden regénynél szebben mesél ugyanis. Különleges példa volt néhány esztendeje a Polgár pincészet szépséges, egyedi palackja, amelyen címke helyett nem állt más, mint ami első pillantásra rabul ejtette a fürkésző tekintetet: a Polgár-név arany kézírással, magán az üveg falán. Nálam pontosan azt a hatást érte el, amelyet vélhetőleg akart: a feltétlen bizalmat, amihez nincs mit hozzáfűzni, s nem is csalódtam.

Ha mindezek után végre birtokoljuk a kiválasztott kincset, bánjuk vele érdeme szerint: fehér borokat általában 4-8 Celsius fokon, vöröseket többnyire 12-16 Celsiuson illik fogyasztani. Egyre gyakoribb, hogy a címkén erre is találunk konkrét ajánlást. A bor otthoni tárolására sokféle szabály vonatkozik, legismertebb ezek között, hogy fektetve, a tárolóval csupán a palack aljánál és nyakánál érintkezően ideális.

Mindezek után, van-e, aki meglepődik azon, hogy cseppet sem lényegtelen: milyen bort milyen pohárból iszunk? Oldalakat tölthetnénk meg a megszámlálhatatlan borospohár, kehely boronkénti felsorolásával, de ha ilyen jellegű beruházást tervezünk házi használatra, alaposan nézünk körül a szaküzletek kínálatában, mert érdemes kissé drágább, de gonddal tervezett, a célnak leginkább megfelelő, hosszútávra szolgáló megoldás mellett dönteni.

Egy-egy pohárcsaládon belül is óriási a választék, s valamennyiről pontos információkat kaphatunk a csomagoláson szereplő adatokból, és a valóban szakképzett eladóktól. A fehérboros poharak többnyire valamivel kisebb, karcsúbb kehelyrésszel rendelkeznek, a vörösborhoz tervezettek nagyobb, öblösebb kivitelűek. Valamennyit a kehelyrész alatt, a száránál (laza stílusú fogyasztóknak némi gyakorlás után a talp is ajánlható…) illik fogni, hogy kortyoláskor a bele töltött ital hőmérsékletét ne befolyásoljuk drasztikusan a kéz melegével.

 

Aki eddig jutott az olvasásban, bizonyára az éhhalál szélén áll már, tehát lássunk neki a képzeletbeli gyertyafényes vacsorának (az biztosan nem hizlal).

Klasszikus illemszabály – persze az egyéni ízlés, mondanunk sem kell, bármely kőbe vésett instrukciót átléphet -, hogy levesekhez általában könnyed, száraz fehérbor, halászléhez enyhén fűszeres fehérbor dukál, bár utóbbihoz nemrég szenzációs Jekli Kadarkát kóstoltam: az élmény lenyűgöző volt!

Nehéz, egytálétel jellegű levesek esetében mára már egy korty minden “erőszakot” nélkülöző, illatos vörös is megengedett. Csirke- és pulykakreációk nagyszerűen érzik magukat száraz vagy félédes, könnyű fehérbor vagy rozé társaságában, halak boldogan lubickolnak illatos, rafináltan gyengéd fehérborok közelében.

 

Masszív magyaros, pörköltes fogások tüzes, ellentmondást nem tűrő száraz fehér vagy testes száraz vörösbor-kísérettel érzik magukat biztonságban. Fűszeres, paradicsomos, húsos vagy hústalan olasz tésztavariációk örök szerelemre képesek lobbanni a kísérőjükül szegődött finoman fűszeres rozékkal, varázslatos vörösekkel. Torták, klasszikus édes sütemények nemes, édes fehérborokkal páratlan élvezetet jelentenek, de a sokak által lenézett édes vagy muskotályos pezsgőket is desszertek mellett rehabilitáltathatjuk kényes vendégeinkkel.

 

Külön fejezetet érdemelnek a sajtok, amelyek jellegüktől függően más-más borokkal alkotnak legyőzhetetlen párost. Érdemes külön ilyen alkalmakat szervezni barátainknak vagy „önálló estet” szerelmünkkel kettesben: a fűszeres, borsos, diós, fokhagymás krémsajtoktól falatkánként haladva a súlyos, rúzsérlelésű, nemes francia, olasz, holland vagy honi zsírosabb, keményebb állagú sajtcsodák felé – s mindhez ugyanígy, fokozatosan társítva a könnyedebb fehérektől a markáns, nagy testű vörösborokig terjedő kínálatot. Mennyei élményekben lehet részünk, különösen, ha betartjuk a fokozatosság elvét. Egy falat – egy korty. Csak semmi mohóság! Nagy önfegyelemmel és némi szellemi koncentrációval sosem képzelt élvezetek magasságába röpíthetjük ízlelőbimbóinkat.

Érdemes megjegyezni, hogy végtelen a borral készülő ételek sora is, húsételtől desszertig. Kiváló összhangot ilyenek kóstolásakor azzal érhetünk el, ha az ételbe került bor jellegéhez hasonlóval öblítjük. Azért mondom, hogy hasonlóval, és nem ugyanazzal, mert elvetemült pazarlás egy különleges, számozott palackozású, páratlan évjáratú, ízű és illatú borspecialitásból egy pohárkával elpazarolni mondjuk a fehérboros mártásba, gáláns kísérőjéül asztalra adni azonban egyenesen kötelező.  Azért a ló túloldalára se essünk át: minőségi ételt minőségi borral készítsünk, de ne bortrezorba illő ritkasággal!

Józan válogatást, szédületes ízharmóniákat – és sikeres gyertyafényes borozást!

 

 

Lieberman Klára

Véleményét szívesen várjuk!