Egy pogácsányi vadság

csalan_leadVége a piacnak, üldögélek egy fröccsel a teraszon, és hallgatom, hogy egy férfi azt taglalja, miért furcsa az íze a csalánpogácsámnak. Nem tudja, hogy én sütöttem, hát fesztelenül magyaráz a fülem hallatára a mellette álló nőnek.

A hangsúly a figyelemreméltó, nem az, hogy küszködik, mert nem ismeri fel a tésztába szórt lenmagot. Találgatja, hogy mi lehet, és nem tudja, és dühös, mert ehhez nincs hozzászokva.

Igen, a hangsúly, ami ismerős. Szülők, nagyszülők, tanárok, főnökök mind ezt a hangsúlyt használták, amikor úgy érezték, kicsúszik a kezükből a gyeplő, és nem fognak tudni irányítani azon az úton, amin járok. Nem is kellett volna. Elég lett volna, ha hagynak menni. De féltek, hogy felforgatok mindent, és már semmi nem lesz ugyanaz, ami volt. És ebben volt is igazságuk.

De hát egy pogácsát nem kell hosszan kézben tartani, mint egy gyeplőt. Csak meg kell enni, és kész. Ha egy íz ismerős, csak még olyanabb, amit már elfogadtunk, akkor már csak örülni meg élvezni kell. De ha valami új, idegen és mégis vonzó, viszont, ha elfogadjuk, beláthatatlan dolgok történhetnek, az már neccesebb, ugye.

csalan2Amikor már csak egy utolsó ezresem volt a hónap közepén, és nekifogtam csalánpogácsát sütni, nem túl sokat gondolkoztam, hogy miért pont ezt sütöm. Azért, mert kellett a pénz. Azért, mert én is kint akartam állni a barátaimmal a piacon, és valami fontos dolgot csinálni, mint az igazi termelők, és nem akartam ugyanazt árulni, amit ők.

De ez a férfiszirénázás, amit hallottam, arra késztetett, hogy elbabázzak egy kicsit azzal, hogy miért sütök ilyen fura, megosztó tésztákat, most már céklás málét is, és miért akarom, hogy megvegyék tőlem, és meg egyék ezeket a sütiszörnyeket, amiktől még olyan is van, aki fél.

Már több mint három éve, hogy egyszer csak elkezdtem érezni, hogy nem szeretem sem az olyan tárgyakat, sem az olyan ételeket, italokat, amelyekben több a finomított, mint a finomítatlan, vad, érdes, nyers erő. Úgy éreztem, hogy a finomított nem lakat jól, sőt elgyengít. Arra jutottam, hogy mindenben, amit befogadok, legalább fele részben nyersességnek, frissességnek, primér energiáknak kell lenniük, különben az a valami – lehet akár vers vagy zenemű is, nem csak étel-ital – káromra van. Ha befogadom a túlfinomítottat, gyakran a nemétől, az eredeti karakterétől, állagától, ízétől megfosztottat, akkor az életképességemet és az eredeti minőségemet vesztem el. És már nemigen van mit elvesztenünk manapság, már annyit nyesegettük a világunkat. Nyers, vad erők kellenek szakszerűen és csak módjával szelídítve, és minél kevesebb kompromisszum. Igen, jó ideje szerettem volna finomítatlan vagy alig finomított energiákat közvetíteni.

A csalán, a csalánpogácsa ilyesmi. Egy vadon élő növény, amelyet irtanak, üldöznek, haszontalannak tartanak, nem termeszti, nem gondozza senki, nem büszke senki arra, hogy milyen szép csalánja van, de mégis megél, és adja a gyógyító erejét.

csalanMeg lehetne kérdezni, hogy ha annyira izgat a finomítatlanság, akkor miért nem nyers ételekkel jövök. Azért nem, mert én nyers salátákkal, gyümölcsökkel nem tudok jól lakni. Csak sült-főtt étellel, a nyerstől csak még éhesebb leszek. Viszont minden fölösleges dinszteléstől, pürésítéstől, elérzéstelenítő fűszerezéstől tartózkodom. Azt szeretném, ha a pogácsáimból meg lehetne ismerni a növény eredeti ízét, amit csak keretezek, kiemelek fűszerekkel, a sajttal vagy a liszt ízével, állagával. Fontos ez, mert annyiszor szembesültem már azzal, hogy az emberek nem ismerik egy gyümölcs vagy egy zöldség eredeti zamatát, illatát és így a belőle készült párlatot sem tudják élvezni, sőt erős parfümös illat esetén még aromára is gyanakszanak. Gyakran még a szakírók sem kóstoltak soha egyszerű magyar zöldségeket, gyümölcsöket, vagy gyógynövényeket, gombákat, és ezért ha egy beazonosíthatatlan karakteres ízzel találkoznak borban, pálinkában, akkor kinevezik egy olyan zöldségnek, gyümölcsnek vagy fűszernek, amit nem is ismernek. Továbbá egy krémlevesteszt során abba akadtam bele abba, hogy olyan emberek, akik nem is jártak soha a tesztelt helyszíneken, a cikkem alatt azt írták, hogy ezek a levesek porból készültek, és engem becsaptak.

Annál jobban dühített az egész, mivel a bemutatott levesbárok dicséretesen törekedtek a szezonalitásra, még azt is tudom, némelyikükről, melyik piacra járnak, és ezt a cikkben ki is emeltem. Ugyancsak a rosszul olvasó, nem jófej olvasóknak köszönhetem, hogy színesek a pogácsáim. Ugyanis azzal is meggyanúsították a szakácsokat, hogy ételszínezéket használnak a spenótós-céklás levesekhez.

Akinek még nem lett zöld a nadrágja fűtől, és nem lett piros a blúza vagy a keze málnától, bodzától, meggytől, az persze nem tudhatja, de itt az alkalom, hogy megtudja, a zöldségek, gyümölcsök nagyon szépen színeznek ám.

Még félig volt a kosaram pogácsával néhány órája, jött egy negyvenes háziasszonynak látszó hölgy, és döbbenten azt mondta: – Ezekhez a pogácsákhoz át kell állítanunk magunkat. Hogy mi is ilyeneket süssünk.

Kirázott a hideg a gyönyörűségtől.

Igen, én is átálltam valamikor. Kellett hozzá egy nagy zuhanás, hogy másképp lássam a dolgokat, és a természethez, a Földanyához fűződő kapcsolatom felértékelődjön, tudatos legyen bennem, de nem szenvedély nélküli.

 

Ezüstujj

Vissza a bloghoz

Véleményét szívesen várjuk!